2013. november 15., péntek

#305.

Elvileg egy karácsonyi vásár azért van, hogy az emberek kicsit ráhangolódjanak az ünnepekre, meg mondjuk azért, hogy jelképes (és néha kevésbé jelképes) áron ajándékokat vásárolhassanak a szeretteiknek, mindezt egy helyen, különböző programokkal megspékelve. 

Elvileg mi azért utaztunk át Jake-kel, hogy eltöltsünk ott egy jó délutánt/estét, a kivilágított standok között mászkálva. Hát, az egészből az lett, hogy elsődlegesen ettünk, ittunk, valamint Fridával ország-világ előtt hülyét csináltunk magunkból a játszóházban, mindeközben fájó hasra panaszkodva a sok röhögéstől, szóval teljesen megérte. 

A társaság adott volt, és miután benyomtam egy egész kürtőskalácsot, szomjas lettem. 

-Veszünk még forralt bort? - kérdeztem a drágámtól, viszont ez sokkal inkább kijelentésnek tűnt. Burkoltan, vagy kevésbé burkoltan ténylegesen az is volt. 

-Így is kottyos vagy, Charlotte. - szólt közbe Dave. 

-Kis pofádat most befogod! - vágtam rá azonnal, vigyorogva, majd visszanéztem az eredeti célszemélyre. 

Aki - mily meglepő - azonnal beadta a derekát, és a kezembe nyomta a második, gőzölgő poharat, majd a másik két hülye kezébe is. Csodálatos. Mind a négyen fűszeres forralt borral a kezünkben császkáltunk tovább, és végül némiképp vásároltunk is. 

Nem akartam semmi csöpögőset venni a Green Day-nek, szerintem nem is várták, viszont mindegyiküknek egy rénszarvasos agancsfejdísz, meg piros orr, hozzá egy olyan póló, ami rénszarvasbőgést ad ki, ha megnyomjuk a hasát: tökéletes. Az árus pedig boldog lehetett, mert felvásároltam az idétlen cuccát, minden létező színben. 

-Csak ne legyen egyforma. - magyaráztam, majd fizettem neki. Mellesleg ezzel teljes mértékben egyetértett velem, mily meglepő. 

Közben a többiek valami italos standnál álltak, és várták, hogy sorra kerüljenek a kóstolásnál. Vagyis csak egyvalaki várta, az pedig a legjobb barátom volt, aki nagyon megörült, mikor meglátott. 

-Gyere már, van ingyen mézes pálinka! 

-Mi van? - vágtam rá, majd a röhögő Jakob kezébe nyomtam a szerzeményeimet, és odafurakodtam a kis asztalhoz, ahol egy lány valóban különféle italokat öntögetett decis papírpoharakba. -Kóstolunk? 

-Kóstoltok? - kérdezte ő is. -Válasszatok, amelyik szimpatikus. Ha valamelyik megízlik, hátul vásárlásra is van lehetőség.

Tulajdonképpen ezzel az utolsó szösszenettel mondta ki ránk mit sem sejtve az úgymond "halálos ítéletünket''. Ahogy összenéztünk Dee-vel, már akkor tudtuk, hogy ebből oltári nagy elázás lesz. De csak kettőnk részéről, az oldalbordája meg az én vőlegényem nem tervezett különösebb botlást. 

Hát, mi igen. Egy öreg házaspár volt még akkor ott rajtunk kívül, szóval fellépett a bizonyos bőség zavara érzés. Hiszen annyi féle cucc volt ott. És mindegyik ránk várt, szinte kacsingattak a papírpohárból ránk, amolyan "engem igyál meg, tőlem bebaszol rendesen" fílingben. 

-Na, mi legyen? - kérdezte a küzdőtársam. 

-Likőr. - vágtam rá kapásból, és szerintem erre is számított, mivel elröhögte magát. -Valami édes. Keresel nekem valami édeset? 

-Ott vannak előtted. - szólt rám. 

Jé, tényleg ott voltak! Hogy nekem ilyesmi miért nem jut soha előbb eszembe, hogy mondjuk le is nézzek az elém táruló kínálatra? Ami nem mellesleg ingyen volt. Bár, ha jobban belegondolok, tőlünk az is kitelt volna, hogy szomjúságra panaszkodva veszünk egy egész üveg valamit. Csak a rend kedvéért, persze. 

Mindegy is, lényeg a lényeg, elvettem két csokilikőrt, majd koccintottunk vele. 

-Huzi vagy buzi! - emeltem fel a poharamat, majd lehúztuk. 

És ez így ment sok kis poháron át, mindenféle fahéjas és szegfűszeges italkülönlegesség keretében, mézes vagy almás pálinkák, előkerült némi bor, és mire a nyolcadik kis papírpoharat csúsztattuk egymásba a többivel együtt, én személy szerint úgy éreztem, hogy akkor most off. 

Mellesleg nem volt hányingerem, nem volt kettős látás, egyszerűen csak baromi jó kedvem kerekedett. Ami mondjuk az előtt is esedékes volt, így viszont rásegítettünk. 

-Jól vagy? - nézett rám visszafojtott vigyorral a drágám, majd nemes egyszerűséggel a karjaiba borultam. -Aha, látom egész jól. 

Dave viszont még ellett volna az italkínálattal, a lány, aki kínálta pedig a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolgatott az összefüggéstelen kérdéseire. Amiknek a mondandója mindössze annyi volt, hogy "adjál még". Remek. 

Frida szerencsétlen fejét látva megkocogtattam a barátja vállát, mire az ingatagon felém fordult. 

-Tipli van. - jelentettem ki, mindezt lehetetlenül kótyagosan, folyamatosan vihorászva. A srác pedig - jó küzdőtárs lévén - egyszerűen átkarolta a vállamat, és végre hajlandó volt elmenni onnan. Nagyszerű, ezt is megéltük. 

-A puszta leheletétől ide tudnék hányni. - dünnyögte a legjobb barátnőm, látványosan duzzogva. Mivel ő eleve nem él semminemű alkohollal, plusz ugye a szülei otthon egy konyakmeggy miatt is borzasztóan berágnának (ki érti?), meg sem kísérelte az ivást. És amúgy nem is állt szándékában, viszont azt sem szereti, ha a barátja részeg. Aki - több-kevesebb sikerrel - éppen azért mindig tagadja, hogy buliban inna. Hát, mindez most besült, de rendesen. -Én nem viszem haza, az tuti. 

-Kettőtök közül te laksz messzebb, rémlik? - röhögött fel Jake, majd látva az elkeseredettséget rajta, kedvesen felemelte a lehorgasztott fejét. -Hé! No para, rendben? Néz rájuk, Lottie is totál készen van. Hazakísérlek majd. Feltéve ha egyedül merem hagyni otthon... 

-Engem nyugodtan! - vihogtam, majd Dee-be karolva elindultunk. -Az állomáson találkozunk, ti nézelődjetek csak. 

Kicsit támogatni kellett az említettet, az ugyanis néha dűlöngélt, én viszont szilárd talajon álltam. Vagy azért, mert lényegesen jobban bírom a piát mint ő, bár ez egy hülyeség, köztudott, hogy a legkisebb alkoholmennyiség is kiüt, feltéve ha tömény. Így inkább az lehet a magyarázat, hogy amíg én az édesebb likőrökkel szemeztem, addig ő bátran magába öntött több adag mézes pálinkát. Ami egy cseppet sem tette józanabbá, mint amilyen alapjáraton szokott lenni. 

Nem gáz amúgy, teljesen jól elvoltunk, részegnek részeg a barátja. Már éppen elkezdtünk énekelgetni és valami ismeretlen táncba elegyedni, amit csak mi értettünk, amikor valaki utánunk kiáltott. 

-AZ ÁLLOMÁS ERRE VAN! 

Értetlenül megpördültünk, és úgy húsz méterrel előrébb Frida ideges, de már beletörődő fejét láttuk, mellette az én Jakob Danger-öm folyamatosan a szemét törölgette, ami minden bizonnyal nem a hidegtől könnyezett. Sokkal inkább a szerencsétlenségünkből adódó káosz szórakoztatta. 

-Jövünk már, Édes! - integetett felé Dave, majd engem maga után húzva elkezdett felé rohanni. 

~

Mire kiértünk a vasúthoz, hát komolyan mondom, az egy művészet volt, viszont ahhoz képest simán ment. Értem én ezt arra, hogy egy kukát sem gyújtottunk fel, és mindössze két embertől kunyeráltunk cigit, azt is nekem. De ezektől eltekintve minden klappolt, bár a barátnőm látványosan húzta a száját. 

A vonatra mindössze perceket kellett várni, majd mikor felszálltunk, elfoglaltunk egy üres kabint, és végre az eredeti felállásban ültünk le egymás mellé. Én Jake vállára hajtottam a fejemet, Dave pedig Fridáéra. 

-Most berágtál? - búgta a lány fülébe bűnbánón. 

Frida az égnek emelte a tekintetét, majd végre halványan elmosolyodott. Ami annyit tesz, hogy megbocsájtott neki, bár szerintem eleve a semmin húzta fel magát. Békülékenyen kulcsolta az ujjait a másik kezére. Nagyszerű. 

Mindeközben én a legnagyobb lelki nyugalommal hajtottam a fejemet Jakob vállára. Minden gömbölyű volt. És egy csodálatos délutánt élhettünk meg együtt, ki-ki józanabbul vagy éppen ázottabban. Így van ez rendjén. 

2 megjegyzés: