#313.

Mivel ott alvást nem terveztem, ezért úgymond minden percet igyekeztünk kihasználni, amíg náluk tartózkodtam. Mikor aztán a két kicsi teljesen kitikkadt, és gyakorlatilag maguktól mondták azt, hogy inkább elmennének és aludnának egyet,  kifújtam a levegőt. Ha léteznek hiperaktív kölkök, akkor a Pritchard-ok meg az én húgom azok.

Becsuktuk a gyerekszoba ajtaját, majd Mike vállalta hogy a házban marad, így Brittney kézen tudott fogni, és húzhatott maga után ki az udvarra.

Én meg őszintén nem értettem, hogy mit akar. Aztán mikor megláttam a távolban az istállókat, minden világossá vált számomra. Aha, szóval ismét eltölthetek egy órácskát Jane sörényét markolászva. Már előre féltem az egésztől…

-Nyugi már! Jó lesz. – veregette meg a vállamat a társam, mikor meglátta a kétségbeesett fejemet. Hát, nem tudom… Annyira nem bíztam a dologban.

-A ruházatom eleve nem tűnik ilyesmihez alkalmasnak, nem gondolod? – néztem végig a szoknyámon.

-Ugyan! Nem probléma, hidd el!

Inkább megvártam tisztes távolságból, míg kihozott magának is egy lovat, meg ugye nekem az extra nyugis Jane-t. Majd egy az egyben a kezembe nyomtam a kantárt, részéről felpattant az állat hátára, és már csak rám vártak. Hát akkor, üdv Jane, és előre bocs!

Nos. A szoknyám térd fölé ért. És passzos volt, ebből kifolyólag nem voltam igazán nyugodt azt illetően, hogy mennyire fog felszakadni, ha én csak lájtosan fellendülök a nyeregbe. Így aztán elkezdtem szenvedni vele. Olyan szinten feltűrtem a combomon, amennyire csak súrolta még éppen az ízlésesség határát. Mindeközben Britt természetesen jól szórakozott a szenvedésemen.

-Ne foglalkozz vele, ki látja? Én nem mondom el Jake-nek, hogy paráználkodtál, becsszó!

-Ne már, így is olyan égő. – vörösödtem el totálisan, majd végre-valahára fellendültem a lóra. Ami azon nyomban elkezdett mozogni is alattam. Hurrá-hurrá. –Asszem’ mehetünk.

-Oké.

Szerencsére még mindig hozzám idomultunk, tehát szó se volt őrült vágtázásról vagy ilyesmi, így is szabályosan remegtem jó tíz percig, amíg megszoktam a folyamatos ’’rángatózást’’. Egyáltalán nem értem, hogy miért hagyom belerángatni magamat minden hülyeségbe, minden esetre eddig még nem tanultam se a félrecsúszott estékből, se a kajacsatákból.

Pech. Ilyen az élet.

A lovaglás viszont egyvalamire kétségkívül jó: lóháton megered az ember nyelve. Nem mintha nekem  ilyesmivel bármi különösebb bajom lenne, minden esetre ott és akkor valósággal dőlt belőlem  a szó. Vannak dolgok, amiket nem szívesen mondok el se a barátaimnak, se a barátnőimnek, se Jake-nek, se a Green Day férfitagjainak. Van amit csak Brittney érthet meg igazán. Ott és akkor pedig határozottan úgy éreztem, hogy beszélnünk kell, effektíve mindenről.

Most komolyan, az hogy venné ki magát, ha mondjuk Jason-nek kezdenék el magyarázni a menstruációs bajaimról? Valószínűleg csak pislogna. És – hogy őszinte legyek – meg is tudom érteni. A helyében én is pontosan így reagálnék.

Másfél órán keresztül lötyögtünk a szabadban, és a végére még élveztem is, mily meglepő! A karámba vissza már saját kezűleg vezettem Jane-t, nem passzoltam le beszari módon.

-Jobban érzed magad? – kérdezte Brittney, mikor kifújtam a levegőt.

-Megkönnyebbültem, az igazság az. Köszönöm, hogy meghallgattál.

-Hé! – lökte meg a vállam. -Bármikor. Erre való egy náladnál pár évvel idősebb legjobb barátnő és pótanya, nem igaz?

-Dehogynem. – mosolyodtam el, majd szorosan magamhoz öleltem. –Fogalmam sincs, mit csinálnék nélküled.

-Meglennél. Mostanság is megvagy, ezt onnan tudom, hogy nem szoktál a bajaidról soha beszélni, ha felhívlak.  Arról csak személyesen. Legalábbis ezt szűrtem le az ismertségünk kezdete óta való kommunikációnkból.

-Jól szűrted le. – vigyorodtam el. Éppen ekkor léptünk be a ház ajtaján, így a karácsonyi illatokkal keveredett a ló szaga. Milyen finom! –Viszont most bármit megadnék egy zuhanyért.

-A szobádban van fürdőszoba, menjél nyugodtan. Addig kerítek neked tiszta ruhát. – irányított az említett helyre, én pedig szinte rohantam a vízhez.

~

Húsz perc még mindig csodákra képes, akárhogy nézzük. Letusoltam magamról a koszt és a szagokat, majd belebújtam a Britt-től kapott szoknyába, harisnyába és ingbe. Mintha a saját szekrényemből rángattam volna ki, egyszerűen hihetetlenül hasonló ízlésünk van, mondhatni. A bakancsomnak semmi baja nem lett, de a házba már nem topogtam be vele, így felvettem az ágy mellé készített mamuszt, majd a nappali felé vettem az irányt.

Sejtéseim pedig nem hagytak cserben, mivel a basszer és a felesége is ott tartózkodtak, előbbi úgy, ahogy kábé a 
lovaglás előtt hagytuk, utóbbi frissen, mint én.

-Jól áll. – mért végig mosolyogva Mike, mire automatikusan elvörösödtem. Hogy mennyire utálom én ezt…

-Nem vagy még éhes? – kérdezte Brittney, viszont ez inkább kijelentésnek hangzott, így már állt is fel, meg sem várva a válaszomat. Kicsit ismer csak. Picit.

Amíg ő előszedett a hűtőből egy vagon kaját, én felpattantam a pultra, és a lábamat lóbálva magyaráztam tovább, közben pedig néha félbeszakított, mert mindenképpen nekem kellett eldöntenem, hogy mit kajáljunk mindannyian. Hát, én meg utálok mások helyett is dönteni, így kissé feszélyezve éreztem magamat, aztán rájöttem, hogy Mike felől hamburgert ennénk fánkkal, így vagy én választok, vagy senki. 

Azért így, ebből a nézőpontból mégse volt olyan rossz a helyzet.

Mellesleg a karácsonynak még ez is az előnye, hogy elég egyszer megfőzni egy nagy adagot, az a legrosszabb esetben még szilveszterre is kitart, mikorra már amúgy pont megunja a menüt az egész család, de nem lényeg... Na, a Dirnt családban pontosan ez volt a helyzet.

-Most nézd meg! Mégis mi a jó életet kezdjek ennyi hússal, mikor az ember nem is eszi? - utalt ezzel a férjére Brittney, majd elém rakott egymás után három púpozott tálat. 

-Izé. Majd megesszük mi. Legfeljebb felszedek pár kilót, az már nem oszt nem szoroz. - vigyorodtam el, mire elnevette magát. 

-Te, aki alig eszik valamit? Kizárt. - szólt közbe Michael.

-Hé, ez nem is igaz! - csattantam fel. -Eszek én, csak a napi kajamennyiség amit elfogyasztok, nem arányosan oszlik el. 

-A gimi hatására milyen szép szókincset szedtél fel! - biccentett elismerően, mire elnevettem magamat. 

-Hát, otthon meg pont azt kapom mindig, hogy sokkal mocskosabb a szám, mióta új suliba mentem. 

-Nem gáz, eddig is az volt. - legyintett, majd felemeltem a kezemet egy ötösre. Azért ez így nem volt rossz megállapítás, valljuk be őszintén. 

Hisz én vagyok az az ember, akinek a kedves becézés az egyet jelent a "szarkupak"-kal. Szóval inkább meg se szólalok többet, ha BJ-t vagy bárkit azért akarnék szekálni, hogy ne beszéljen már velem olyan csúnyán. Hisz még az is lehet, hogy tőlem tanulták el. Na jó, azért annyira ők sem szentek. 

Egész jó, hogy gondolatban mindezt meg tudtam beszélni magammal, nem vall semmiféle szellemi károsodottságra, á!

Szívügyemnek éreztem segíteni elpusztítani a hatalmas mennyiségű csirkét, így hősiesen hányingerig ettem magamat, és még hozzá csinos kis pocakot is raktam. De hé, legalább örömet szereztem hősies tettemmel nekik, ugyanis valósággal kivirultak, mikor látták, hogy végre eszek egy jót. 

Ehhez képest én meg már rosszul voltam. Nem vagyok én hozzászokva az ilyesfajta megterheléshez. 

-Jól vagy? - ráncolta a szemöldökét Mike. 

-Prímán, miért? 

-Mintha kicsit sápadt lennél. Vagy inkább zöldes árnyalatú... Hallod, Little Girl, ki ne dobd itt nekem a taccsot! 

-Nem pocsékolunk! - emeltem fel bölcsen a mutatóujjamat. Ez mondjuk elég kétértelműre sikeredett, de mindegy. 

Lényeg a lényeg, hogy hozzájárultam a sikerhez. A mellékes dolgokkal meg soha nem érdemes foglalkozni. Boldog ételmérgezéses ünnepeket mindenkinek! ( :) )

BRÉKING

KÖZÉRDEKŰ: VOLTAK SZÍVESEK MEGCSINÁLNI AZ EREDETI, AZAZ A GREENDAYISMYLIFE.BLOG.NEON.HU BLOGOT. AZ ÖSSZES BEJEGYZÉST, AMIT A 02-RE VAGY IDE, A 03-RA ÍRTAM IDEIGLENESEN, MOST FELTÖLTÖTTEM ODA, A HELYÉRE. ÍGY MOSTANTÓL ÚJRA OTT FOGOK ÍRNI. ETTŐL FÜGGETLENÜL EZT A BLOGOT IS MEGHAGYOM, HISZEN AZ ELMÚLT ESETEKBŐL KIINDULVA LEHET HOGY SZÜKSÉG LESZ MÉR RÁ. 
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, HOGY RÉSZT VETT EBBEN A HÜLYE MIZÉRIÁBAN, ÉS HOGY  HA KICSIT ZŰRÖSEN IS SIKERÜLT, DE KÖVETTÉK A BEJEGYZÉSEIMET ÍGY IS. AKI PEDIG ESETLEG A BLOGGER MIATT LETT ÚJ OLVASÓM, ANNAK CSAK ANNYIT, HOGY HA ÉRDEKEL, KÖVESS A NEONON :) 

XX @GDCR. 

#307.

Mire letudtuk az egész én családom felőli ünneplést, hát komolyan mondom, szellemileg olyan szinten elfáradtam, hogy az valami hihetetlen. És egyben tragikus is. Sosem értettem, hogy van szívük így lefárasztani, de minden évben megkaptam ugyanezt. 

Kezdjük rögtön a kajálással. Ugye az én anyukámat úgy tervezték, hogy ha valamelyik kajájából véletlenül már nem bírsz enni, akkor két lehetséges variáció van a reakciójára. Vagy nemes egyszerűséggel beléd tömi, vagy besértődik. És ilyenkor két lehetséges módja van a te reakciódnak. Vagy megeszed, és közben félig belehalsz, vagy tűröd, hogy magyaráz, és uralkodsz magadon, tehát nem ripakodsz rá. Mindkét lehetőség nehéz, én viszont inkább kicsiket vettem mindenből, így sikerült az, hogy a haltól kezdve a bejgliig mindent megkóstoltam. 

Az ajándékozásnál talán ezért émelyegtem picit. 

De természetesen ez is egy külön sztori, mert ugye elsők a gyerekek, vagyis Norah, Jakob és jómagam. Így, ebben a sorrendben. Fantasztikus. Punkgyerek lévén van egy sajátos stílusom, amiből nem vagyok hajlandó engedni, így elég fancsali képet vágtam a kicsomagolt pulóverek láttán. Annyira nem tetszettek, mi tagadás. 

És attól, hogy az apró fintorokat diszkrétre terveztem, Anya még észrevette. 

-Hát, öregem, neked sehogy se tud az ember a kedvedben járni! - szólt rám, totálisan besértődve. De könyörgöm, ha egyszer annyira nem az én világom, akkor...? 

-Neeem, jó az. Majd hordom, meg minden. Dankeschön. 

És ezzel (legnagyobb megkönnyebbülésemre) le is zártuk az ocsmány pulóver témát, mert a húgom elkezdte bontogatni a sajátját, valamint Jake is. Nem igaz amúgy, hogy neki tudnak értelmes dolgokat venni, és csak én szívok mindig... 

Mindegy, ugorjunk, ezek után következett az adventi koszorú meggyújtása négy gyertyával, meg ósdi karácsonyi dalok hallgatása, és akkor sajnos pont idő volt: eljött az ideje a búcsúzkodásnak, a gép várt. Végigpusziltuk a rokonságot, megígértük hogy majd jelentkezünk, és én külön megígértem, hogy iskolakezdésre visszaérek (?). Ez mondjuk miért volt kérdés? 

Nem próbálom megérten őket. És hogy őszinte legyek, nem is igazán akarom. 

Otthon, vagyis a lakásban már csak annyi volt a teendő, hogy lecuccoltunk a ránk váró taxiba, aki volt olyan kedves, és átvitt minket Debrecenbe a reptérre, ahol úgymond már csak ránk vártak, mert becsekkolás és a helyeink elfoglalása után már indultunk is. 

Megkönnyebbülten dőltem hátra Jakob mellett, és megfogtam a kezét. 

-Lenyugodtál? Vagy van rá esély, hogy mire odaérünk, kisimul az arcod? - kérdezte azzal a tipikus engesztelős mosolyával, ami az egyik kedvencem. 

-Igen. Úton vagyunk a boldogságba. Pár óra és minden oké lesz. 

~

A döghosszú repülőút után elképesztően jólesett kinyújtóztatni a végtagjaimat, meg úgy egyáltalán, végre felállni. A gépről leszállva felvettem egy napszemüveget, kisepertem a hajat a szememből, majd kíváncsian forgolódtam. Ugyan nem beszéltük meg, de Armstrong-ék mindig ki szoktak elénk jönni, vagy így vagy úgy. 

Hát, ehhez képest csak álltunk a cuccainkkal, majd egymásra néztünk és kitört belőlünk a röhögés. Lehetetlen volt az egész helyzet. 

-Semmi gáz, hívok egy taxit. - vette elő a fejét csóválva a telefonját Jake. 

Majd - mintegy végszóra - kiabálást hallottam, valahonnan mögülünk.

-HÉ, EL NE MENJETEK MÁR! 

Érdeklődve pördültem meg, majd a szám automatikusan nagy mosolyra húzódott. Ugyan nem az volt, akire számítottam, mégis nagyon megörültem neki. Elképesztően régen láttam Joey-t. És elképesztően hiányzott is, csak úgy, mint az Emily's Army többi tagja. Ez esetben viszont "csak" a bátyusomat kaptuk, aki ráérősen sétálgatott felénk, kocsikulcsot pörgetve az ujján.

Hülye hatásvadász. 

-Elvigyelek egy körre, bébi? - kérdezte tettetett csábossággal, mikor odaért hozzánk. Lehetetlenség volt komoly arccal végignézni. 

-Mindenképp, pont kérni is akartam. - válaszoltam, majd a nyakába ugrottam. -Szia, te pöcs! 

A pöcs szorosan magához ölelt, majd fel is emelt pár másodpercre, minek hatására azonnal elkezdtem sikongatni. Tudja ő jól, hogy nem szeretem a kiszolgáltatott helyzeteket, éppen ezért csinálta mindezt. Pár másodperc örömködés után aztán eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. 

-Kifakult a hajad. 

-És most komolyan, ez az első, amit mindenképp közölnöd kell szegény, hiányolt hugicáddal? - ráncoltam össze a szemöldökömet. -Annyira aberrált vagy, Joey! 

-Jól van már, tudod hogy nekem is hiányoztál. Na, engedj el, hadd nyomjam ki a belét az öcskösnek is. - fejtette le magáról a karjaimat. 

Miután a két testvér is kellőképpen hangot adott a viszontlátás örömének, akár el is indulhattunk haza. A reptértől az Armstrong rezidencia nincs túl messze kocsival, pláne egy olyan elvetemült sofőrrel, mint az említett elmebeteg. Rekordidő alatt hazaértünk, még csak piros lámpát se kaptunk, viszont annyit azért hozzátennék, hogy a bennem lévő reptéri kávé erősen összeturmixolódott. 

Nem gáz. 

A hatalmas szatyor ajándékkal, meg egy nagyobb táskával a kezemben mentem a bejárathoz, persze megszokásból megvártam a fiúkat is. Meg aztán nem tudtam, mi is vár rám konkrétan odabent. 

-Na, menjél! - engedett előre Jake. 

Ahogy beléptünk, megcsapott a karácsony illata, de nem úgy, mint otthon. Teljesen más az egész, ha jó idő van, süt a nap, és simán flangálhatsz tornacipőben meg ingben, holott a sarokban feldíszített fenyőfa kacsingat rád. Egészen különleges volt, jó értelemben persze. 

-Valaki! - szólaltam meg tanácstalanul. Ugyanis a közvetlen látókörömben senkit se láttam. 

-Na, megérkeztek a fiatalok is. - jött elő a konyhából Billie Joe, olyan világi nyugalommal az arcán, mintha legalább a szomszédból ugrottunk volna át. -Lottie, miért állsz ilyen szerencsétlenül? 

-Ne baszogasd már! - szólt rá Adrienne, feltehetőleg a nappaliból. Mondom, nem láttam biztosan, mert lecövekeltem az ajtó előtt úgy egy méterrel. 

Sikerült teljesen lefagynom. Mondjuk ez várható dolog, ha ilyesmik történnek. Ezt hívják minisokknak. Mást egy aranyos nyúl látványa sokkol le. Engem meg a leendő apósom és egyben fogadott apukám közelsége. Kinek a pap, kinek a paplan jut. 

Jake és Joey nemes egyszerűséggel kikerültek engem, és szabályosan otthagytak, hadd álljak szerencsétlenül ott, úgy van! BJ viszont mosolyogva felém közelített. Mikor odaért hozzám, az oldalamba bökött, mire megugrottam.

-Lefagytál? 

-Billie! - ugrottam rá azonnal, majd szorosan magamhoz öleltem, ő pedig részben hagyta, részben pedig viszonozta a gesztust. -Istenem, tudnád, mennyire hiányoztál! 

-Te most bőgsz? - nézett rám, mire automatikusan letöröltem azt az egy csepp könnyet, ami véletlenül legördült az arcomon. Mintha legalább valami bűnjel lenne. Pedig nem az volt, mondjuk inkább azt, hogy egy olyan dolog, amire számítani lehetett. Főleg, hogy rólam beszélünk. -Naaa! 

-Hagyjál már, Armstrong! - röhögtem el magamat kínosan. -Én nem sírok. Sosem szoktam, te is tudod. 

-Persze, hogy nem. - bólogatott nagyokat, majd egy puszit nyomott a homlokomra. -Na, gyere! Látnád magad, milyen hülyén nézel ki.

-Ne piszkáld már! - csóválta a fejét Adie. -Üdv itthon, Lottie! 

-Vííí, de jó látni téged! - öleltem azonnal meg őt is. 

A viszontlátás mindig édes, legyen szó egy napról vagy mondjuk több hónapról. Még sosem szerettem senkit ennyire, mint őket, így érthetőek a reakcióim. Meg sem lepődtem rajta, viszont a Green Day nagy része még hátravolt az ölelésáradatot illetően. Viszont ott és akkor a második szentestémről volt szó, ami minden kaliforniainak a család ünnepét jelenti, ergo nem várhattam, hogy a többiek csak miattam idejöjjenek. 

Legvalószínűbb sejtéseim szerint úgyis eleget fogok velük lenni az ittlétem alatt, tekintettel Brittney-re, aki akkor hívott telefonon, mikor ledobtam a csomagjaimat a szobánkban. 

-Na szia! - vettem fel boldogan. 

-Hazaértetek? 

-Persze, miért? 

-Nagyszerű, boldog karácsonyt nektek, viszont csak szólok, hogy holnap délelőtt Mike ott lesz érted. - hadarta. A háttérzajokból kiindulva Ojai-ben is állhatott a bál. 

-Hogyhogy? - értetlenkedtem. 

-Jaj, ne legyél már hülye! Jössz hozzánk is karácsonyozni. Elfelejtetted, hogy a mi családunknak is szerves része vagy? 

#306.

Kipihentük, továbbléptünk, nagyszerű, hurrá.

 És akkor most mindezt úgy, hogy ne csak én értsem. 

Szóval, igazából annyi történt, hogy miután Dave holtkómásan bezuhant az ágyába, hazavittük a barátnőjét is, akit egész úton arról kellett győzködnöm, hogy nem húzza a száját mert felesleges, egyáltalán nincsen semmi abból, hogy a társadalom azon rétege, akit nem ellenőriznek folyamatosan a szülei, néha kicsit élnek is. Jó volt, Charlotte, beletrafáltál, így legalább neked is tűrnöd kellett, hogy szikrákat szóró szemekkel méregetett. 

De végül aztán abból se lett semmi.

Otthon úgy ahogy voltam, beestem a takarók közé, és abból az estéből mindössze annyira emlékszem, hogy Jake magához húz. Aztán minden sötét. 

Másnap sokáig aludtunk, majd a macskajajomat kezeltük. Ami abból állt, hogy keserű kávét ittam hidegen, a drágám pedig megpróbált nem kiröhögni. Köszönöm, nagyra értékeltem. De nem baj, magamnak köszönhettem. Még aznap összepakoltunk az útra, majd mindössze egy szenteste volt hátra, itthon. Végül aztán azt is beláttam, hogy a kávénak köszönhettem az emberi ábrázatomat. 

Eleve hülyén jött ki az egész, mikor huszonnegyedikén Jakob-ot előreküldtem hozzánk, én ugyanis még rendbe szedtem magamat. Muszáj volt, elvégre Anya az nem egy Billie Joe Armstrong, értem én ezt a tinédzserkori alkoholfogyasztásra. Nem szabadott meglátnia rajtam, hogy két nappal előtte orbitálisan bekeféltem. 

Így aztán előkerült az összes kenceficém (melyeket jórészt Brittney-nek köszönhetek, örök hála érte), plusz a fürdőszobatükör és én. 

Családi ünnep lévén nézni kellett ki valahogy, így aztán farmert és magassarkú bakancsot kaptam magamra, kötött pulóverrel, egy kisebb mennyiségű alapozóval, plusz szőlőzsír. Ne feszítsük túl a húrt. Fogtam a táskámat, felvettem egy napszemüveget (mert az mindig kell, ha a nap egy kicsit is süt, legyen tél vagy nyár), aztán elindultam Anyáékhoz, a legnagyobb lelki nyugalommal. 

Az a pár perces séta még kifejezetten jót is tett nekem, a hideg levegő még inkább kijózanított, a cipőm ütemes kopogása pedig koncentrálásra kényszerített. Ma nagyon jónak kell lennem, különben ugrott a fogadalmam, miszerint legalább ma nincs drámázás, nincs vita, kuss van és szeretet a köbön. Így van ez rendjén manapság, nem igaz? 

Nem csöngettem, hanem használtam a kulcsomat, majd viszonylag lelkesen nyitottam be az ajtón. 

És abban a pillanatban megcsaptak az illatok. Az édességeké, meg kimondottan a vacsoráé. Gyanútlanul léptem beljebb és egy általános "csumi"-val köszöntöttem az egybegyűlteket. Aha, így ez eddig tökre megszokott volt. 

Aztán megláttam Jake-et, féloldalasan ülve a az ebédlőben a sarokülőn, nagyokat bólogatva és koncentrálva. Merthogy Anya úgy gondolta, mindenképpen a vőlegényemmel fogja kitárgyalni, hogy ilyenkor mennyi mindent kell neki csinálnia, főként az én válogatásom miatt. 

Remek! 

Alig mertem félbeszakítani. Egyáltalán vett levegőt közbe, vagy felhúzták...? 

-Ööö, heló, Anya! - intettem óvatosan, majd leültem Jake mellé, és a szemébe néztem, amolyan "minden oké?" fílingben. Hát, válaszul egy "hogyne, teljesen, ne izgasd fel magad" bólintást kaptam, meg egy gyors puszit, szóval tényleg nem lehet olyan gáz a helyzet, mint ahogyan azt én láttam. 

-Jó, hogy jössz, gyere, verd fel a tojást! Azért te is jópofa vagy, legalább ilyenkor jöhettél volna kicsit segíteni. 

-Itt az egész rokonság, Anya. Ebből egy főt foglal le Norah , a többinek semmi dolga nincs. - céloztam a húgom pesztrálásának kérdésére, amit rendszerint szintén valami eget rengető kihívásnak fog fel.

-Hiszed te! - rivallt rám. Hát, ennyit a szeretet és béke ünnepéről, üdv újra nálunk, karácsonyi káosz! 

Istenem... Tulajdonképpen ezzel tudna Anya a világból kikergetni: a tudálékoskodásával. Mintha nem is tudom, csak neki lennének bajai, sőt rászakadt egy hatalmas teher is: mivel mindenki nálunk ünnepel, ráhárul rendszerint a főzés is. Mily meglepő! Emiatt mindig tiszta ideg, és csak engem tud megtalálni, hogy kábé ötéves sztorikkal fárasszon. 

Segítség! 

Egy darabig hallgattam, és nagyon de nagyon nagy önuralom szükségeltetett ahhoz, hogy ne húzzam a fejébe a felvert tojásos tálat, aztán szerencsére jött a nagymamám és kimentett az egész helyzetből, örök hála érte. 

Behúztam Jakob-ot a szobámba, majd magunkra csuktam az ajtót, és morogva (!) lehuppantam a fotelba. 

-És itt ez megy minden egyes évben. - hunytam le  a szememet, mire felröhögött. Örülök egyébként, hogy ő jól szórakozik ezen az egész kabarén, tényleg, semmi gáz. Néha már mindenkit fel tudnék rúgni. 

-Hé, nyugi már, hallod? - állt meg előttem, mire felnéztem rá. 

-Nyugi? - kérdeztem vissza. -Hogy a bánatban lenne itt nyugi?! A családom degeneráltakból épül fel! És még csodálkoznak, hogy én se lettem jobb fialás. 

-Ne sértegesd már őket! - csóválta a fejét. -Hidd el, lehetne sokkal rosszabb is. Ha például még hülyén is néznél ki, na akkor, akkor már tényleg lenne okod a nyavalygásra. Viszont ki kell hogy ábrándítsalak, mert gyönyörű vagy, még a felemás zoknidban is. 

-Mi van? 

-Lottie, könyörgöm, azt ne mondd már, hogy nem vagy tisztában az adottságaiddal! 

-Nem az, te hülye! - ráztam meg a fejemet. -Mi van a zoknimmal? 

Kérdések helyett inkább csak le kellett volna nézzek, de ez akkor nem jutott el rögtön a kis agyamig. Kár érte. Minden esetre koppanva fogtam fel, hogy teljesen igaza volt. Nem szívatott: két különböző árnyalatú rózsaszín zoknit viseltem. Amivel alapjáraton nem lenne baj, velem viszont az történt, hogy olyan szinten nem akartam ezt az egész hajcihőt, siettem is az öltözködéssel, talán így jöhetett össze a fantasztikus malőr. 

Olyat csaptam a homlokomra, hogy csak úgy csattant. De nem gáz, megszokhatták már, hogy nem vagyok teljesen tiszta. Soha nem is voltam. 

-Jó, hagyjuk. Éhes vagy? - tereltem a szót a hülye zoknikról. A drága vette az adást, meg különben is, ugyan azzal a dologgal sokáig szívatni nem poén. Egy idő után. 

-Az hát.  

-Na, akkor mondom mi lesz. Ha nem ízlik, akkor kurvára nem szemérmeskedsz, nem játszod el a kemény férfiembert, hanem otthagyod. Más nem, kenek neked vajas kenyeret. 

-Hm, ez nem is hangzik rosszul. - röhögött fel, majd magához ölelt. -Amúgy boldog karácsonyt! 

-Amúgy neked is! 

-Még sosem karácsonyoztam egyszerre két helyen. - nézett rám csodálkozva, mikor tudatosult benne eme kicsit sem nyilvánvaló tény. 

-Még én se. - értettem vele egyet, majd közelebb hajolva hozzá megcsókoltam. 

-CHARLOTTE, GYERTEK ENNI! - hallottam meg Anya ordítását, ezzel belerondítva az amúgy egész romantikus pillanatainkba. 

A szememet forgatva léptem távolabb tőle, és ez volt az a pillanat, amikor neki kellett nyugtatnia engem. Milyen szép is az ünnep akkor, ha amúgy a hátad közepére se kívánnád az egész hajcihőt! Ugye, én is pontosan így gondolom. De nem volt mit tenni, ez most nem rólunk szólt. Hanem a családról, meg a szeretetről, meg egyéb ilyen fantasztikus dologról, amikből néha tényleg elég évi egy alkalom. 

Velem ellentétben Jake Armstrong teljesen laza volt, csak amilyen alapból szokott lenni. Nem húzta a száját, velem ellentétben, mondjuk neki nem is volt rá oka. Az egész rokonság odáig meg vissza van a kis csókosért, szóval... 

Merry X-mas! Kezdődjön a játék!

#305.

Elvileg egy karácsonyi vásár azért van, hogy az emberek kicsit ráhangolódjanak az ünnepekre, meg mondjuk azért, hogy jelképes (és néha kevésbé jelképes) áron ajándékokat vásárolhassanak a szeretteiknek, mindezt egy helyen, különböző programokkal megspékelve. 

Elvileg mi azért utaztunk át Jake-kel, hogy eltöltsünk ott egy jó délutánt/estét, a kivilágított standok között mászkálva. Hát, az egészből az lett, hogy elsődlegesen ettünk, ittunk, valamint Fridával ország-világ előtt hülyét csináltunk magunkból a játszóházban, mindeközben fájó hasra panaszkodva a sok röhögéstől, szóval teljesen megérte. 

A társaság adott volt, és miután benyomtam egy egész kürtőskalácsot, szomjas lettem. 

-Veszünk még forralt bort? - kérdeztem a drágámtól, viszont ez sokkal inkább kijelentésnek tűnt. Burkoltan, vagy kevésbé burkoltan ténylegesen az is volt. 

-Így is kottyos vagy, Charlotte. - szólt közbe Dave. 

-Kis pofádat most befogod! - vágtam rá azonnal, vigyorogva, majd visszanéztem az eredeti célszemélyre. 

Aki - mily meglepő - azonnal beadta a derekát, és a kezembe nyomta a második, gőzölgő poharat, majd a másik két hülye kezébe is. Csodálatos. Mind a négyen fűszeres forralt borral a kezünkben császkáltunk tovább, és végül némiképp vásároltunk is. 

Nem akartam semmi csöpögőset venni a Green Day-nek, szerintem nem is várták, viszont mindegyiküknek egy rénszarvasos agancsfejdísz, meg piros orr, hozzá egy olyan póló, ami rénszarvasbőgést ad ki, ha megnyomjuk a hasát: tökéletes. Az árus pedig boldog lehetett, mert felvásároltam az idétlen cuccát, minden létező színben. 

-Csak ne legyen egyforma. - magyaráztam, majd fizettem neki. Mellesleg ezzel teljes mértékben egyetértett velem, mily meglepő. 

Közben a többiek valami italos standnál álltak, és várták, hogy sorra kerüljenek a kóstolásnál. Vagyis csak egyvalaki várta, az pedig a legjobb barátom volt, aki nagyon megörült, mikor meglátott. 

-Gyere már, van ingyen mézes pálinka! 

-Mi van? - vágtam rá, majd a röhögő Jakob kezébe nyomtam a szerzeményeimet, és odafurakodtam a kis asztalhoz, ahol egy lány valóban különféle italokat öntögetett decis papírpoharakba. -Kóstolunk? 

-Kóstoltok? - kérdezte ő is. -Válasszatok, amelyik szimpatikus. Ha valamelyik megízlik, hátul vásárlásra is van lehetőség.

Tulajdonképpen ezzel az utolsó szösszenettel mondta ki ránk mit sem sejtve az úgymond "halálos ítéletünket''. Ahogy összenéztünk Dee-vel, már akkor tudtuk, hogy ebből oltári nagy elázás lesz. De csak kettőnk részéről, az oldalbordája meg az én vőlegényem nem tervezett különösebb botlást. 

Hát, mi igen. Egy öreg házaspár volt még akkor ott rajtunk kívül, szóval fellépett a bizonyos bőség zavara érzés. Hiszen annyi féle cucc volt ott. És mindegyik ránk várt, szinte kacsingattak a papírpohárból ránk, amolyan "engem igyál meg, tőlem bebaszol rendesen" fílingben. 

-Na, mi legyen? - kérdezte a küzdőtársam. 

-Likőr. - vágtam rá kapásból, és szerintem erre is számított, mivel elröhögte magát. -Valami édes. Keresel nekem valami édeset? 

-Ott vannak előtted. - szólt rám. 

Jé, tényleg ott voltak! Hogy nekem ilyesmi miért nem jut soha előbb eszembe, hogy mondjuk le is nézzek az elém táruló kínálatra? Ami nem mellesleg ingyen volt. Bár, ha jobban belegondolok, tőlünk az is kitelt volna, hogy szomjúságra panaszkodva veszünk egy egész üveg valamit. Csak a rend kedvéért, persze. 

Mindegy is, lényeg a lényeg, elvettem két csokilikőrt, majd koccintottunk vele. 

-Huzi vagy buzi! - emeltem fel a poharamat, majd lehúztuk. 

És ez így ment sok kis poháron át, mindenféle fahéjas és szegfűszeges italkülönlegesség keretében, mézes vagy almás pálinkák, előkerült némi bor, és mire a nyolcadik kis papírpoharat csúsztattuk egymásba a többivel együtt, én személy szerint úgy éreztem, hogy akkor most off. 

Mellesleg nem volt hányingerem, nem volt kettős látás, egyszerűen csak baromi jó kedvem kerekedett. Ami mondjuk az előtt is esedékes volt, így viszont rásegítettünk. 

-Jól vagy? - nézett rám visszafojtott vigyorral a drágám, majd nemes egyszerűséggel a karjaiba borultam. -Aha, látom egész jól. 

Dave viszont még ellett volna az italkínálattal, a lány, aki kínálta pedig a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolgatott az összefüggéstelen kérdéseire. Amiknek a mondandója mindössze annyi volt, hogy "adjál még". Remek. 

Frida szerencsétlen fejét látva megkocogtattam a barátja vállát, mire az ingatagon felém fordult. 

-Tipli van. - jelentettem ki, mindezt lehetetlenül kótyagosan, folyamatosan vihorászva. A srác pedig - jó küzdőtárs lévén - egyszerűen átkarolta a vállamat, és végre hajlandó volt elmenni onnan. Nagyszerű, ezt is megéltük. 

-A puszta leheletétől ide tudnék hányni. - dünnyögte a legjobb barátnőm, látványosan duzzogva. Mivel ő eleve nem él semminemű alkohollal, plusz ugye a szülei otthon egy konyakmeggy miatt is borzasztóan berágnának (ki érti?), meg sem kísérelte az ivást. És amúgy nem is állt szándékában, viszont azt sem szereti, ha a barátja részeg. Aki - több-kevesebb sikerrel - éppen azért mindig tagadja, hogy buliban inna. Hát, mindez most besült, de rendesen. -Én nem viszem haza, az tuti. 

-Kettőtök közül te laksz messzebb, rémlik? - röhögött fel Jake, majd látva az elkeseredettséget rajta, kedvesen felemelte a lehorgasztott fejét. -Hé! No para, rendben? Néz rájuk, Lottie is totál készen van. Hazakísérlek majd. Feltéve ha egyedül merem hagyni otthon... 

-Engem nyugodtan! - vihogtam, majd Dee-be karolva elindultunk. -Az állomáson találkozunk, ti nézelődjetek csak. 

Kicsit támogatni kellett az említettet, az ugyanis néha dűlöngélt, én viszont szilárd talajon álltam. Vagy azért, mert lényegesen jobban bírom a piát mint ő, bár ez egy hülyeség, köztudott, hogy a legkisebb alkoholmennyiség is kiüt, feltéve ha tömény. Így inkább az lehet a magyarázat, hogy amíg én az édesebb likőrökkel szemeztem, addig ő bátran magába öntött több adag mézes pálinkát. Ami egy cseppet sem tette józanabbá, mint amilyen alapjáraton szokott lenni. 

Nem gáz amúgy, teljesen jól elvoltunk, részegnek részeg a barátja. Már éppen elkezdtünk énekelgetni és valami ismeretlen táncba elegyedni, amit csak mi értettünk, amikor valaki utánunk kiáltott. 

-AZ ÁLLOMÁS ERRE VAN! 

Értetlenül megpördültünk, és úgy húsz méterrel előrébb Frida ideges, de már beletörődő fejét láttuk, mellette az én Jakob Danger-öm folyamatosan a szemét törölgette, ami minden bizonnyal nem a hidegtől könnyezett. Sokkal inkább a szerencsétlenségünkből adódó káosz szórakoztatta. 

-Jövünk már, Édes! - integetett felé Dave, majd engem maga után húzva elkezdett felé rohanni. 

~

Mire kiértünk a vasúthoz, hát komolyan mondom, az egy művészet volt, viszont ahhoz képest simán ment. Értem én ezt arra, hogy egy kukát sem gyújtottunk fel, és mindössze két embertől kunyeráltunk cigit, azt is nekem. De ezektől eltekintve minden klappolt, bár a barátnőm látványosan húzta a száját. 

A vonatra mindössze perceket kellett várni, majd mikor felszálltunk, elfoglaltunk egy üres kabint, és végre az eredeti felállásban ültünk le egymás mellé. Én Jake vállára hajtottam a fejemet, Dave pedig Fridáéra. 

-Most berágtál? - búgta a lány fülébe bűnbánón. 

Frida az égnek emelte a tekintetét, majd végre halványan elmosolyodott. Ami annyit tesz, hogy megbocsájtott neki, bár szerintem eleve a semmin húzta fel magát. Békülékenyen kulcsolta az ujjait a másik kezére. Nagyszerű. 

Mindeközben én a legnagyobb lelki nyugalommal hajtottam a fejemet Jakob vállára. Minden gömbölyű volt. És egy csodálatos délutánt élhettünk meg együtt, ki-ki józanabbul vagy éppen ázottabban. Így van ez rendjén. 

#304.

Tél lévén eleve nagyon hamar besötétedik, és ez deprimálóan hat az emberekre, főként rám, és ezzel együtt a környezetemre is. Csak úgy ontom magamból a negatív és becsmérlő jelzőket, ezzel méltatva ezt az évszakot, meg úgy általában, a megszokott, ideiglenes világutálatomat. Kurva tél!

De csak most. És csak ideiglenesen. 

Persze Jake-kel is bármikor és bárhol elflangálok (hülye is lennék nemet mondani bármi közös programra), sőt, sötétben és hidegben mindez brutálisan romantikus, viszont azért az ember egyik legjobb barátnőjét senki sem tudja pótolni. Éppen ezért szoktak furán nézni minket, mikor végül összekerülök, mondjuk, Fridával. Pont aktuális esetről van szó, tehát még csak nagyon elrugaszkodnom sem kell a témától. 

Na. Az egész úgy kezdődött, hogy én marha, megláttam valami ugrálóvárnak kinéző... valamit. Ezt persze azonnal szóvá is kellett tennem, szóval elkezdtem Frida vállát ütögetni, de Frida kemény csaj, konszolidálódott már hozzám, meg se lepődött. 

-AZT A KURVA, FELFÚJT SÍPÁLYA! - ordítottam, a "felfújt sípályára" mutogatva. 

-Hol? - forgolódott ez a másik idióta mellettem. Nem mintha nem egyenesen magunk elé mutattam volna, á, ugyan! 

-Előttünk egy óránál. 

Végre elértem azt, hogy a rendes irányban keresgélt a tekintetével... És hát, hamar meg is találta. Legjobb barátnőm lévén abszolút benne van minden hülyeségben, így nagyon győzködnöm se kellett, hogy nézzük meg.

-Hová mentek? - szólt utánunk Dave, de akkor már mindegy volt - megindultunk oda, eszelős tekintettel ráadásnak, készen arra, hogy az összes kis dzsigolót kitakarítsuk onnan, ha kell, mert mi márpedig ki fogjuk próbálni.

Bármi is legyen az. 

Mert azzal mondjuk egyikőnk sem számolt, és nem mellesleg nem is számított rá, hogy egy lájtos ugrálóvár helyett egy hatalmas műhóhegy (de szép szó) fogad majd minket, na jó, felfújható gumivárral körbevéve. Az legalább stimmelt. A kiírás szerint pedig hóangyalka készítésére volt lehetőség, kisebb pénzösszeg kifizetése fejében, mellyel valami gyermekeknek jótékonysági alapot támogatunk. 

Hülyék lettünk volna kihagyni. 

-Baszki, Jake-nél maradt a pénztárcám. - csaptam a fejemre. Igen, voltam olyan szerencsétlen, hogy nem kértem el a nagy rohanás előtt. -Megszánod a punkot?

-Gyere, majom, meghívlak egy körre! - nézett rám a barátnőm, majd egy összegben odanyújtotta  mindkettőnk körét a műanyagszékben ücsörgő hóembernek. Aki amúgy a felügyelő volt, egy testesebb férfi személyében, aki valószínűleg beleszorul és bele is fagyott az ülőalkalmatosságba. 

Jóhiszeműen nyújtotta a papírpénzt neki, a tag viszont a felnézett rá. 

-Ugye most csak hülyéskedtek velem? - vakkantott. -Itt kisgyerekek fürdenek a porhóban, a legnagyobb köztük is lehet vagy négy éves. 

-Tudjuk. - húztam el a kezemet magam előtt. -Nézze, agyilag mi sem vagyunk többek négynél. Valamint nincs kiírva korhatár. 

A férfi egy darabig forgatta a szemét, meg a fejét ingatva mérlegelte magában a dolgokat. Éppen abban a pillanatban jött ki az utolsó kislány a terepről, így az üresen várta a látogatókat. Mit volt mit tenni, az észérvek felsorakoztatása után kelletlenül elvette a pénzt. 

-Menjetek! - intett megadóan, mi pedig visongva, egymást arrébb lökdösve rohantunk be. -De nem randalírozni! - szólt még utánunk. 

-Igenis, tulajdonosbácsi! - kiáltottam, majd megfogtam Frida fejét, és belevágtam egy hókupacba. 

Mondjuk azért őt sem kellett félteni, kiegyenlített küzdelem volt, ahogyan a porhóval dobáltuk egymást, vagy ahogyan félig megfojtottuk a másikat... Az angyalkák készítése egy jó darabig nem volt fő téma, az arra járó kisgyerekes szülők pedig nagy ívben kikerülték ezt a lehetőséget. Elijesztettük őket. Van ilyen. 

Nem tudom megmondani, mennyi ideig szadiztuk egymást. Minden esetre arra kapta fel mindkettőnk a fejét, hogy valakik megálltak a vár mellett. És vajon kik lehettek azok? 

-Mindig is látni akartam iszapbirkózás közben. A hó némileg pótolja. - mondta Jakob Dave-nek, mire az elkezdett hisztérikusan vihogni. 

-Á, sziasztok! - sepert ki egy hajtincset az arcából a küzdőtársam. -Éppen jótékonykodunk. Beszálltok?

-Csak azt ne! - vágtam rá. Nem bírtam volna ki több fürdetést. 

-Ezek is olyan hülyék, mint ti? - szólt közbe a hóember. 

-Rosszabbak. - vágtuk rá tökéletesen egyszerre. 

-Nagyszerű! Akkor szó sem lehet róla, ti pedig igyekezettek. Elriasztjátok a kicsiket a vandalizmusotokkal. 

Ezt a sértést, ilyet még nem éltem! Mindegy, valamilyen szinten lehet igaza volt, elvégre a hó főként a fiatalabb nemzedéket szórakoztatja, legalábbis úgy illene. Nekünk pedig jó lánykák lévén át kellett adnunk a helyünket. 

Lassan. Nem azonnal. Úgy voltunk vele, hogy még nem rendeztük el az erőviszonyokat, így további öt percet vettünk igénybe. Közben a fiúk már elkezdtek fogadni is, hogy melyikünk nyer, és őszintén szólva, szerintem nem bánták, hogy gyilkoljuk egymást picit. Sőt, kifejezetten kedvükre tettünk vele. 

Öt perc elteltével aztán elsimítottuk a havat, majd hanyatt vágódva csináltunk két értelmes angyalkát. Kár, hogy az előttünk lévőket eltüntettük. 

Nyakig havasan másztunk ki, és mindkettőnket le kellett takarítani. Sürgősen, ugyanis kezdett megolvadni rajtunk, haza pedig még nem kívántunk menni. 

-Milyen voltam? - kérdeztem a drágámtól, miközben a lábamat sepregette. 

-Szépen harcoltál. Jól kineveltük, Lottie! - veregetett vállon, mire elröhögtem magamat. 

-Kérlek. Tudnád, Dee és Lewis mennyit szívatott együtt egy időben. Még most is úgy szokták, ha arról van szó. 

-Miről beszélsz? - tárta szét a karját a jelen lévő említett, vigyorogva. 

-Tudod te, szarzsák. - vigyorogtam rá. 

Viszont ezzel együtt imádom őket. Olyan nincs, és nem is volt soha, hogy magamra hagytak volna. Addig szekáltak, amíg ki nem nyögtem, mi bajom van. Ilyesmivel soha nem hülyéskedtek, mert tudják nagyon jól, hogy belülről törékeny vagyok. Na jó, azért némileg kívülről is. 

A jótékonykodás után folytattuk a céltalan lófrálást a karácsonyi vásáron, mi lányok pedig főként enni akartunk, így beálltunk sorba a kürtőskalácsoshoz. 

-Milyet kérsz? - kérdezte Jake, mikor ránk került a sor. 

-Meghívsz? De drága vagy! - ugrottam azonnal a nyakába, mire kicsit furcsán nézett rám. -Mi az? 

-Charlotte, egy jó ideje együtt vagyunk. Együtt lakunk, mondd, mégis miért lepődsz meg még mindig, ha veszek neked kaját? 

-Mert kedves vagy. És eszedbe jutok.  Egyesektől ki kell könyörögni az ilyesmit. - fordultam Dave felé, aki ártatlanul mosolygott rám. Ó, azok a régi szép idők, mikor találkoztunk véletlenül, és valósággal ki kellett harcolnom egy kólát magamnak. Hülye. 

-Na, mondjad milyen kell! - fordította a fejemet mosolyogva az árlista felé.

 Merthogy mögöttünk sor állt, és kicsit türelmetlenek voltak, tekintettel a hidegre, az egy helyben állásra, és az elöl álló, kínlódó lányra. Na, hát az voltam én. Így gyorsan kértem egy csokis-mogyorósat, csak a rend kedvéért, hogy fülig összekenjem magamat a kajámmal, és semmiképp se tudjak nőiesen étkezni egy olyan helyen, ahol rajtam kívül még kábé ezren tartózkodnak. 

Karácsonyi vásáron mondjuk még úgyse gusztustalankodtam étellel, éppen itt volt az ideje szerintem is. 

#303.

Ajajaj. Annyit tudni kell, hogyha már valamit így kezdek, akkor valami olyannak is kellett történnie. Jelen esetben pedig határozottan ilyesmiről volt szó. Hol is kezdjem?

Oké, ugye ott hagytuk abba, hogy a csapat fele kellemesen ébredt a szülinapi bulim után, köztük én is, aztán kajáltunk. Igen. Nos, az a bizonyos hétvége viszonylag simán ment, már ami az eseményeket illeti. Én gőzerővel tanultam, a Green Day pedig pakolt.

Hogy miért is? Talán azért, mert lassan indult a repülőjük. Vissza kellett térniük Kaliforniába, ami rám nézve egy pár napos szomorkodást jelentett. Hát, ehhez képest semmi olyanról nem volt szó, teljesen közömbös volt számomra az egész helyzet. Kezdtem megszokni az állandó búcsúzkodást, pedig úgy gondoltam, lehetetlenség.

Megfogadtam, hogy vigyázok magamra, szétölelgettem mindegyiket, majd integettünk a taxinak hárman. Jakob, Lewis és én.

Ezek után pedig minden erőmmel azon voltam, hogy a napok a lehető leggyorsabban teljenek. Annyi plusz programot sűrítettem bele az amúgy is túlzsúfolt napjaimba, amennyit csak bírtam. A vőlegényemet alig láttam, későn értem haza mindig, akkor meg már jóformán csak kajáltam, beszéltük pár szót, aztán aludtunk. 

Közben azért ő sem gecizett, hanem gőzerővel készült a téli vizsgáira. Érthető volt tehát, hogy világunkat nem tudtuk. Az tartotta bennem egyedül a lelket, hogy a karácsony és szilveszter közti időt ismét a Green Day-jel töltjük majd. 

~

DECEMBER 22.

Nehezen, de eljött ez a nap is. Két nap szentestéig, tanulástól mentesen, fél nap alvás után, kipihenten néztem elébe a délutánnak. Közben pedig folyamatosan azon járt az eszem, hogy Jakob Danger-nél édesebb ember a Földön nincs még egy. 

Hogy miért mondom ezt? Oké, az egész vitánk azon volt, hogy Anyáékkal vagy Adie-ékkel töltsük a huszonnegyedikét. Mert hát ugye mindketten a családunkhoz tartoztak. A kettő közötti ingázás, hogy mennyire utálom is ezt! A szüleim nem hajlandóak a repülőútra, meg azért a magyarországi rokonságot se rángathatjuk kedvünk szerint. Én mégis azt mondtam neki, hogy repüljön haza, legyen BJ-ékkel.

Mert így lenne a logikus. 

Aztán jött Lewis, és kisegített minket. Hogy mivel? Nos, mindig is reálisan látta az én dolgaimat, az övéiről már persze nem ez mondható el, minden esetre rávilágított az időeltolódás vidám tényére. Bizony. Így össze fog jönni az, hogy itthon is és otthon is a családdal töltjük ezt a napot. 

Nagy levegő, kifúj. Ez is rendben volt. 

De vissza a tárgyra! Tehát. Huszonkettedikén hamarabb hazaértem, mint szoktam, igaz át is fagytam rendesen, de nem téma. Berontottam az ajtón, bedobtam a táskámat a szobába, és le se vetkőztem. 

-Öltözz! - dobtam meg Jakob-ot a sáljával. Értetlenül nézett rám, szerintem ráadásnak jogosan is. 

-Hova pörgünk, Lottie? - mosolyodott el. -Mit érzel? 

-Átugrunk Debrecenbe a karácsonyi vásárra. Ha akarod ha nem, bár úgyis akarod, elvégre velem leszel. - rebegtettem a szempilláimat, majd egyszerre röhögtünk fel.

-Tőlem mehetünk bárhova. - emelte el védekezőn a kezét. Imádom. Valahogy mindig meg tudunk egyezni végül. 

Nem volt kedvem kilométereket sétálni a vasútállomásig, így hívtam egy taxit, hogy vigyen ki minket. Ezt mondjuk a drágám se ellenezte. A téli hideg, csúszós időben nem lett volna túl sok hangulata szarrá fagyni. Megértem, megértem. 

Út közben pedig megállás nélkül fecsegtem, de mondjuk ezt már megszokta tőlem. Abszolúte megszokta. A másik meg az, hogy eleve ő is fossa a szavakat, szóval... 

Aztán leszálltunk a debreceni állomáson, engem pedig elkapott a fíling. Minden annyira karácsonyi volt, hogy egyszerűen akaratlanul is bárgyún vigyorogtam mindenen. 

-Na, látom örül a fejed. - bökött oldalba vigyorogva.

-Miért, te nem érzed? 

-Mit? - nézett rám furán. 

-Ezt az egészet. Úgy érzem, mindenkit szeretek. 

-Hát, éljen az én ál-antiszociális, őrült barátnőm! - húzott magához, majd egy puszit nyomott a fejemre. -Az egyetlen, aki annyira benne van a fílingben, hogy fel akar fázni. - mért végig. 

Nos. Talán lehet benne valami, tekintettel a tüllös szoknyámra, az alatta viselt harisnyára, a bakancsomra, meg a szövetkabátomra, és az ujjainál levágott bőrkesztyűmre. Jó, néha talán kicsit jobban elfog valami nőiesen való öltözködésre ösztökélés, mint általában. Tekintettel arra, hogy szoknyát én egy évben max ötször vagyok kegyes felvenni. 

Tehát igen, adottak voltunk mi ketten, egy karácsonyi vásár címszó alatti debreceni sétafikára. Remek. 

Igazából fogalmam sem volt, merre kell menni, de szerencsére sodortak minket az emberek. Azok, akik az ilyen jellegű vásárokon akarnak ajándékokat szerezni még, last minute jelleggel. Egy biztos: hatalmas hangulata van az egésznek. 

Egy negyed óra séta után aztán belecsöppentünk mi is ebbe a bizonyosba. Jó lány lévén csillogó szemekkel pásztáztam a standokat, és egyszerre akartam mindent megnézni. 

-Veszünk forralt bort? - néztem Jake-re. 

-Minek? Te utálod a bort. - emlékeztetett. 

-De a forralt olyan finom! - sóhajtottam. -Naaa, ne legyél már gyökér! Legfeljebb te nem kapsz. - vonogattam a vállamat, mire elnevette magát. 

-Veled ellentétben én bármilyen formában megiszom. 

-Helyes. A vendégem vagy. - nyomtam a kezébe egy frissen vásárolt, gőzölgő, háromdecis papírpoharat. 

Hideg volt, viszont nem igazán fáztam. Eleve fel voltam öltözve rendesen, hozzá még társult az is, hogy átmelegített az ital, plusz Jake kezét is őrülten szorongattam, és hát ugye a bennem tomboló megmagyarázhatatlan bizsergés is társult mindehhez. Kifejezetten jól éreztem magamat, talán ilyen jól akkortájt még sosem.

Kronológiai sorrendben jártuk végig az összes bódét, mindent megnéztünk, kóstoltunk mézeskalácsot, csináltunk közös képet egy plüss rénszarvassal, mindeközben pedig irtó sokat röhögtünk. 

Aztán meghallottam egy ismerős hangot, és nem akartam hinni a fülemnek. 

-Beette a fene a puccos társaságot is Debrecenbe? 

Hitetlenül fordultam meg, mert egyszerűen nem voltam képes feldolgozni a tényt, hogy Frida az. Pedig ő volt. Jenny melletti másik legjobb barátnőm rohant felém őrült tempóban, mögötte pedig a Lewis melletti másik legjobb barátom, és egyben Frida barátja, Dave sétált, normál tempóban. 

-Nem mondod! - kiáltottam fel meglepetten, majd hagytam, hogy rám ugorjon. Lányos cucc, a srácok pedig kezdenek hozzászokni a dologhoz. -Vásároltok? 

-Lógunk. - vonta meg a vállát a barátnőm, majd üdvözölte Jakob-ot is.

Ekkor ért oda hozzám a páros másik fele, akire viszont már én ugrottam fel eszelősen. 

-Szia! - üdvözölt vidáman, és tudtam, hogy mosolyog. 

-Szia, Dee! - nyomtam három puszit az arcára. -Jöttök velünk? 

-Nem, azért jöttünk ide hozzátok, hogy aztán elmenjünk mellettetek. 

-Gondoltam. - vigyorodtam el, majd újból megfogtam Jakob Danger kezét. 

És akkor indulhattunk. Mind a négyen kipirulva, röhögve, és folyamatosan egymás vérét szívva.