#307.

Mire letudtuk az egész én családom felőli ünneplést, hát komolyan mondom, szellemileg olyan szinten elfáradtam, hogy az valami hihetetlen. És egyben tragikus is. Sosem értettem, hogy van szívük így lefárasztani, de minden évben megkaptam ugyanezt. 

Kezdjük rögtön a kajálással. Ugye az én anyukámat úgy tervezték, hogy ha valamelyik kajájából véletlenül már nem bírsz enni, akkor két lehetséges variáció van a reakciójára. Vagy nemes egyszerűséggel beléd tömi, vagy besértődik. És ilyenkor két lehetséges módja van a te reakciódnak. Vagy megeszed, és közben félig belehalsz, vagy tűröd, hogy magyaráz, és uralkodsz magadon, tehát nem ripakodsz rá. Mindkét lehetőség nehéz, én viszont inkább kicsiket vettem mindenből, így sikerült az, hogy a haltól kezdve a bejgliig mindent megkóstoltam. 

Az ajándékozásnál talán ezért émelyegtem picit. 

De természetesen ez is egy külön sztori, mert ugye elsők a gyerekek, vagyis Norah, Jakob és jómagam. Így, ebben a sorrendben. Fantasztikus. Punkgyerek lévén van egy sajátos stílusom, amiből nem vagyok hajlandó engedni, így elég fancsali képet vágtam a kicsomagolt pulóverek láttán. Annyira nem tetszettek, mi tagadás. 

És attól, hogy az apró fintorokat diszkrétre terveztem, Anya még észrevette. 

-Hát, öregem, neked sehogy se tud az ember a kedvedben járni! - szólt rám, totálisan besértődve. De könyörgöm, ha egyszer annyira nem az én világom, akkor...? 

-Neeem, jó az. Majd hordom, meg minden. Dankeschön. 

És ezzel (legnagyobb megkönnyebbülésemre) le is zártuk az ocsmány pulóver témát, mert a húgom elkezdte bontogatni a sajátját, valamint Jake is. Nem igaz amúgy, hogy neki tudnak értelmes dolgokat venni, és csak én szívok mindig... 

Mindegy, ugorjunk, ezek után következett az adventi koszorú meggyújtása négy gyertyával, meg ósdi karácsonyi dalok hallgatása, és akkor sajnos pont idő volt: eljött az ideje a búcsúzkodásnak, a gép várt. Végigpusziltuk a rokonságot, megígértük hogy majd jelentkezünk, és én külön megígértem, hogy iskolakezdésre visszaérek (?). Ez mondjuk miért volt kérdés? 

Nem próbálom megérten őket. És hogy őszinte legyek, nem is igazán akarom. 

Otthon, vagyis a lakásban már csak annyi volt a teendő, hogy lecuccoltunk a ránk váró taxiba, aki volt olyan kedves, és átvitt minket Debrecenbe a reptérre, ahol úgymond már csak ránk vártak, mert becsekkolás és a helyeink elfoglalása után már indultunk is. 

Megkönnyebbülten dőltem hátra Jakob mellett, és megfogtam a kezét. 

-Lenyugodtál? Vagy van rá esély, hogy mire odaérünk, kisimul az arcod? - kérdezte azzal a tipikus engesztelős mosolyával, ami az egyik kedvencem. 

-Igen. Úton vagyunk a boldogságba. Pár óra és minden oké lesz. 

~

A döghosszú repülőút után elképesztően jólesett kinyújtóztatni a végtagjaimat, meg úgy egyáltalán, végre felállni. A gépről leszállva felvettem egy napszemüveget, kisepertem a hajat a szememből, majd kíváncsian forgolódtam. Ugyan nem beszéltük meg, de Armstrong-ék mindig ki szoktak elénk jönni, vagy így vagy úgy. 

Hát, ehhez képest csak álltunk a cuccainkkal, majd egymásra néztünk és kitört belőlünk a röhögés. Lehetetlen volt az egész helyzet. 

-Semmi gáz, hívok egy taxit. - vette elő a fejét csóválva a telefonját Jake. 

Majd - mintegy végszóra - kiabálást hallottam, valahonnan mögülünk.

-HÉ, EL NE MENJETEK MÁR! 

Érdeklődve pördültem meg, majd a szám automatikusan nagy mosolyra húzódott. Ugyan nem az volt, akire számítottam, mégis nagyon megörültem neki. Elképesztően régen láttam Joey-t. És elképesztően hiányzott is, csak úgy, mint az Emily's Army többi tagja. Ez esetben viszont "csak" a bátyusomat kaptuk, aki ráérősen sétálgatott felénk, kocsikulcsot pörgetve az ujján.

Hülye hatásvadász. 

-Elvigyelek egy körre, bébi? - kérdezte tettetett csábossággal, mikor odaért hozzánk. Lehetetlenség volt komoly arccal végignézni. 

-Mindenképp, pont kérni is akartam. - válaszoltam, majd a nyakába ugrottam. -Szia, te pöcs! 

A pöcs szorosan magához ölelt, majd fel is emelt pár másodpercre, minek hatására azonnal elkezdtem sikongatni. Tudja ő jól, hogy nem szeretem a kiszolgáltatott helyzeteket, éppen ezért csinálta mindezt. Pár másodperc örömködés után aztán eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. 

-Kifakult a hajad. 

-És most komolyan, ez az első, amit mindenképp közölnöd kell szegény, hiányolt hugicáddal? - ráncoltam össze a szemöldökömet. -Annyira aberrált vagy, Joey! 

-Jól van már, tudod hogy nekem is hiányoztál. Na, engedj el, hadd nyomjam ki a belét az öcskösnek is. - fejtette le magáról a karjaimat. 

Miután a két testvér is kellőképpen hangot adott a viszontlátás örömének, akár el is indulhattunk haza. A reptértől az Armstrong rezidencia nincs túl messze kocsival, pláne egy olyan elvetemült sofőrrel, mint az említett elmebeteg. Rekordidő alatt hazaértünk, még csak piros lámpát se kaptunk, viszont annyit azért hozzátennék, hogy a bennem lévő reptéri kávé erősen összeturmixolódott. 

Nem gáz. 

A hatalmas szatyor ajándékkal, meg egy nagyobb táskával a kezemben mentem a bejárathoz, persze megszokásból megvártam a fiúkat is. Meg aztán nem tudtam, mi is vár rám konkrétan odabent. 

-Na, menjél! - engedett előre Jake. 

Ahogy beléptünk, megcsapott a karácsony illata, de nem úgy, mint otthon. Teljesen más az egész, ha jó idő van, süt a nap, és simán flangálhatsz tornacipőben meg ingben, holott a sarokban feldíszített fenyőfa kacsingat rád. Egészen különleges volt, jó értelemben persze. 

-Valaki! - szólaltam meg tanácstalanul. Ugyanis a közvetlen látókörömben senkit se láttam. 

-Na, megérkeztek a fiatalok is. - jött elő a konyhából Billie Joe, olyan világi nyugalommal az arcán, mintha legalább a szomszédból ugrottunk volna át. -Lottie, miért állsz ilyen szerencsétlenül? 

-Ne baszogasd már! - szólt rá Adrienne, feltehetőleg a nappaliból. Mondom, nem láttam biztosan, mert lecövekeltem az ajtó előtt úgy egy méterrel. 

Sikerült teljesen lefagynom. Mondjuk ez várható dolog, ha ilyesmik történnek. Ezt hívják minisokknak. Mást egy aranyos nyúl látványa sokkol le. Engem meg a leendő apósom és egyben fogadott apukám közelsége. Kinek a pap, kinek a paplan jut. 

Jake és Joey nemes egyszerűséggel kikerültek engem, és szabályosan otthagytak, hadd álljak szerencsétlenül ott, úgy van! BJ viszont mosolyogva felém közelített. Mikor odaért hozzám, az oldalamba bökött, mire megugrottam.

-Lefagytál? 

-Billie! - ugrottam rá azonnal, majd szorosan magamhoz öleltem, ő pedig részben hagyta, részben pedig viszonozta a gesztust. -Istenem, tudnád, mennyire hiányoztál! 

-Te most bőgsz? - nézett rám, mire automatikusan letöröltem azt az egy csepp könnyet, ami véletlenül legördült az arcomon. Mintha legalább valami bűnjel lenne. Pedig nem az volt, mondjuk inkább azt, hogy egy olyan dolog, amire számítani lehetett. Főleg, hogy rólam beszélünk. -Naaa! 

-Hagyjál már, Armstrong! - röhögtem el magamat kínosan. -Én nem sírok. Sosem szoktam, te is tudod. 

-Persze, hogy nem. - bólogatott nagyokat, majd egy puszit nyomott a homlokomra. -Na, gyere! Látnád magad, milyen hülyén nézel ki.

-Ne piszkáld már! - csóválta a fejét Adie. -Üdv itthon, Lottie! 

-Vííí, de jó látni téged! - öleltem azonnal meg őt is. 

A viszontlátás mindig édes, legyen szó egy napról vagy mondjuk több hónapról. Még sosem szerettem senkit ennyire, mint őket, így érthetőek a reakcióim. Meg sem lepődtem rajta, viszont a Green Day nagy része még hátravolt az ölelésáradatot illetően. Viszont ott és akkor a második szentestémről volt szó, ami minden kaliforniainak a család ünnepét jelenti, ergo nem várhattam, hogy a többiek csak miattam idejöjjenek. 

Legvalószínűbb sejtéseim szerint úgyis eleget fogok velük lenni az ittlétem alatt, tekintettel Brittney-re, aki akkor hívott telefonon, mikor ledobtam a csomagjaimat a szobánkban. 

-Na szia! - vettem fel boldogan. 

-Hazaértetek? 

-Persze, miért? 

-Nagyszerű, boldog karácsonyt nektek, viszont csak szólok, hogy holnap délelőtt Mike ott lesz érted. - hadarta. A háttérzajokból kiindulva Ojai-ben is állhatott a bál. 

-Hogyhogy? - értetlenkedtem. 

-Jaj, ne legyél már hülye! Jössz hozzánk is karácsonyozni. Elfelejtetted, hogy a mi családunknak is szerves része vagy?