#306.

Kipihentük, továbbléptünk, nagyszerű, hurrá.

 És akkor most mindezt úgy, hogy ne csak én értsem. 

Szóval, igazából annyi történt, hogy miután Dave holtkómásan bezuhant az ágyába, hazavittük a barátnőjét is, akit egész úton arról kellett győzködnöm, hogy nem húzza a száját mert felesleges, egyáltalán nincsen semmi abból, hogy a társadalom azon rétege, akit nem ellenőriznek folyamatosan a szülei, néha kicsit élnek is. Jó volt, Charlotte, beletrafáltál, így legalább neked is tűrnöd kellett, hogy szikrákat szóró szemekkel méregetett. 

De végül aztán abból se lett semmi.

Otthon úgy ahogy voltam, beestem a takarók közé, és abból az estéből mindössze annyira emlékszem, hogy Jake magához húz. Aztán minden sötét. 

Másnap sokáig aludtunk, majd a macskajajomat kezeltük. Ami abból állt, hogy keserű kávét ittam hidegen, a drágám pedig megpróbált nem kiröhögni. Köszönöm, nagyra értékeltem. De nem baj, magamnak köszönhettem. Még aznap összepakoltunk az útra, majd mindössze egy szenteste volt hátra, itthon. Végül aztán azt is beláttam, hogy a kávénak köszönhettem az emberi ábrázatomat. 

Eleve hülyén jött ki az egész, mikor huszonnegyedikén Jakob-ot előreküldtem hozzánk, én ugyanis még rendbe szedtem magamat. Muszáj volt, elvégre Anya az nem egy Billie Joe Armstrong, értem én ezt a tinédzserkori alkoholfogyasztásra. Nem szabadott meglátnia rajtam, hogy két nappal előtte orbitálisan bekeféltem. 

Így aztán előkerült az összes kenceficém (melyeket jórészt Brittney-nek köszönhetek, örök hála érte), plusz a fürdőszobatükör és én. 

Családi ünnep lévén nézni kellett ki valahogy, így aztán farmert és magassarkú bakancsot kaptam magamra, kötött pulóverrel, egy kisebb mennyiségű alapozóval, plusz szőlőzsír. Ne feszítsük túl a húrt. Fogtam a táskámat, felvettem egy napszemüveget (mert az mindig kell, ha a nap egy kicsit is süt, legyen tél vagy nyár), aztán elindultam Anyáékhoz, a legnagyobb lelki nyugalommal. 

Az a pár perces séta még kifejezetten jót is tett nekem, a hideg levegő még inkább kijózanított, a cipőm ütemes kopogása pedig koncentrálásra kényszerített. Ma nagyon jónak kell lennem, különben ugrott a fogadalmam, miszerint legalább ma nincs drámázás, nincs vita, kuss van és szeretet a köbön. Így van ez rendjén manapság, nem igaz? 

Nem csöngettem, hanem használtam a kulcsomat, majd viszonylag lelkesen nyitottam be az ajtón. 

És abban a pillanatban megcsaptak az illatok. Az édességeké, meg kimondottan a vacsoráé. Gyanútlanul léptem beljebb és egy általános "csumi"-val köszöntöttem az egybegyűlteket. Aha, így ez eddig tökre megszokott volt. 

Aztán megláttam Jake-et, féloldalasan ülve a az ebédlőben a sarokülőn, nagyokat bólogatva és koncentrálva. Merthogy Anya úgy gondolta, mindenképpen a vőlegényemmel fogja kitárgyalni, hogy ilyenkor mennyi mindent kell neki csinálnia, főként az én válogatásom miatt. 

Remek! 

Alig mertem félbeszakítani. Egyáltalán vett levegőt közbe, vagy felhúzták...? 

-Ööö, heló, Anya! - intettem óvatosan, majd leültem Jake mellé, és a szemébe néztem, amolyan "minden oké?" fílingben. Hát, válaszul egy "hogyne, teljesen, ne izgasd fel magad" bólintást kaptam, meg egy gyors puszit, szóval tényleg nem lehet olyan gáz a helyzet, mint ahogyan azt én láttam. 

-Jó, hogy jössz, gyere, verd fel a tojást! Azért te is jópofa vagy, legalább ilyenkor jöhettél volna kicsit segíteni. 

-Itt az egész rokonság, Anya. Ebből egy főt foglal le Norah , a többinek semmi dolga nincs. - céloztam a húgom pesztrálásának kérdésére, amit rendszerint szintén valami eget rengető kihívásnak fog fel.

-Hiszed te! - rivallt rám. Hát, ennyit a szeretet és béke ünnepéről, üdv újra nálunk, karácsonyi káosz! 

Istenem... Tulajdonképpen ezzel tudna Anya a világból kikergetni: a tudálékoskodásával. Mintha nem is tudom, csak neki lennének bajai, sőt rászakadt egy hatalmas teher is: mivel mindenki nálunk ünnepel, ráhárul rendszerint a főzés is. Mily meglepő! Emiatt mindig tiszta ideg, és csak engem tud megtalálni, hogy kábé ötéves sztorikkal fárasszon. 

Segítség! 

Egy darabig hallgattam, és nagyon de nagyon nagy önuralom szükségeltetett ahhoz, hogy ne húzzam a fejébe a felvert tojásos tálat, aztán szerencsére jött a nagymamám és kimentett az egész helyzetből, örök hála érte. 

Behúztam Jakob-ot a szobámba, majd magunkra csuktam az ajtót, és morogva (!) lehuppantam a fotelba. 

-És itt ez megy minden egyes évben. - hunytam le  a szememet, mire felröhögött. Örülök egyébként, hogy ő jól szórakozik ezen az egész kabarén, tényleg, semmi gáz. Néha már mindenkit fel tudnék rúgni. 

-Hé, nyugi már, hallod? - állt meg előttem, mire felnéztem rá. 

-Nyugi? - kérdeztem vissza. -Hogy a bánatban lenne itt nyugi?! A családom degeneráltakból épül fel! És még csodálkoznak, hogy én se lettem jobb fialás. 

-Ne sértegesd már őket! - csóválta a fejét. -Hidd el, lehetne sokkal rosszabb is. Ha például még hülyén is néznél ki, na akkor, akkor már tényleg lenne okod a nyavalygásra. Viszont ki kell hogy ábrándítsalak, mert gyönyörű vagy, még a felemás zoknidban is. 

-Mi van? 

-Lottie, könyörgöm, azt ne mondd már, hogy nem vagy tisztában az adottságaiddal! 

-Nem az, te hülye! - ráztam meg a fejemet. -Mi van a zoknimmal? 

Kérdések helyett inkább csak le kellett volna nézzek, de ez akkor nem jutott el rögtön a kis agyamig. Kár érte. Minden esetre koppanva fogtam fel, hogy teljesen igaza volt. Nem szívatott: két különböző árnyalatú rózsaszín zoknit viseltem. Amivel alapjáraton nem lenne baj, velem viszont az történt, hogy olyan szinten nem akartam ezt az egész hajcihőt, siettem is az öltözködéssel, talán így jöhetett össze a fantasztikus malőr. 

Olyat csaptam a homlokomra, hogy csak úgy csattant. De nem gáz, megszokhatták már, hogy nem vagyok teljesen tiszta. Soha nem is voltam. 

-Jó, hagyjuk. Éhes vagy? - tereltem a szót a hülye zoknikról. A drága vette az adást, meg különben is, ugyan azzal a dologgal sokáig szívatni nem poén. Egy idő után. 

-Az hát.  

-Na, akkor mondom mi lesz. Ha nem ízlik, akkor kurvára nem szemérmeskedsz, nem játszod el a kemény férfiembert, hanem otthagyod. Más nem, kenek neked vajas kenyeret. 

-Hm, ez nem is hangzik rosszul. - röhögött fel, majd magához ölelt. -Amúgy boldog karácsonyt! 

-Amúgy neked is! 

-Még sosem karácsonyoztam egyszerre két helyen. - nézett rám csodálkozva, mikor tudatosult benne eme kicsit sem nyilvánvaló tény. 

-Még én se. - értettem vele egyet, majd közelebb hajolva hozzá megcsókoltam. 

-CHARLOTTE, GYERTEK ENNI! - hallottam meg Anya ordítását, ezzel belerondítva az amúgy egész romantikus pillanatainkba. 

A szememet forgatva léptem távolabb tőle, és ez volt az a pillanat, amikor neki kellett nyugtatnia engem. Milyen szép is az ünnep akkor, ha amúgy a hátad közepére se kívánnád az egész hajcihőt! Ugye, én is pontosan így gondolom. De nem volt mit tenni, ez most nem rólunk szólt. Hanem a családról, meg a szeretetről, meg egyéb ilyen fantasztikus dologról, amikből néha tényleg elég évi egy alkalom. 

Velem ellentétben Jake Armstrong teljesen laza volt, csak amilyen alapból szokott lenni. Nem húzta a száját, velem ellentétben, mondjuk neki nem is volt rá oka. Az egész rokonság odáig meg vissza van a kis csókosért, szóval... 

Merry X-mas! Kezdődjön a játék!